A Mecsek déli lankáin, a Donátusi kápolna szomszédságában immár a negyedik generáció
foglalkozik elhivatottsággal, odaadással a szőlő termesztésével és a bor készítésével.
Pécsett a Deindolok dombjain évszázadok óta termelik a különlegesen jó minőségű
szőlőt és gyümölcsöt. A Donátusi kápolna feletti Aranyhegyen termett őszibarackfajtákból
- Incrucio, Napsugár, Bronzos Elberta - kocsiszámra szállítottak a békeidőkben az
angol királyné udvarába. A szőlő itt olyan ásványi anyagokban, napsütésben gazdag
területre lelt, ahol a fajtára jellemző legjobb tulajdonságokat lehet belőle kicsikarni.
A családi gazdaság alapjait a dédapa, Radó Endre rakta le azzal, hogy 1930-ban
telepített a területre először Cirfandli tőkéket.
A nagyapa, Radó János, szőlő és föld iránti szeretetéből, tiszteletéből nőtt ki
az FVM Pécsi Kutatóintézete által is támogatott Pécsi Szőlészek Kisszövetkezete.
A szövetkezetnek a család is tagja volt így juthatott az Ördögárok és Murom dűlő
parcelláihoz.
A kisszövetkezet teremtette meg a pécsi szőlő- és bortermelés bázisát. Fia, Radó
István, önmagát autodidakta módon képezve jutott el odáig, hogy a családi gazdaságból
kikerülő, erjedését tekintve reduktív, de hordóban érlelt borok regionális, országos
versenyeken és a fogyasztók körében is elismerést váltson ki. Az unoka, Radó András,
már diplomás szőlész-borászként folytatja tevékenységét.
A pincészet arculatát meghatározza a Pécsi Cirfandli fajta, mely itt a Mecsek
déli lejtőin találta meg a maga számára legjobb talajt ahhoz, hogy a kitűnő íz-,
zamat-, illatkomponensek kialakuljanak. A fajta a Como-i tó környékéről, Ausztrián
keresztül a pécsi káptalan kezdeményezésére, a 19. század közepén került Pécsre.
Az egyházi szőlőbirtok széthullásával a Cirfandli fokozatosan eltűnt a parcellákból,
egyedül a Kutatóintézet foglalkozott a különös gondot igénylő fajtával. A 90-es
években a város vezetése is felismerte, hogy Pécs sajátos arculatának a Cirfandli
szőlő és bor is szerves része, így pályazati formában támogatta és támogatja ma
is annak telepítését.
 |